Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Az élet - és ami helyette van Réz András, Réz András online 2002. március „Az emberiség története az információért folytatott harc története” – mondta a hatvanas-hetvenes évek fordulóján Jurij Lotman kultúrtörténész. Érdekes, mostanság inkább a médiáért folytatott harcról szoktak tudósítani. A marslakók eljövetele Talán 1938-ban kellene kezdeni az egész történetet. Orson Welles rádiójátékot rendezett Világok háborúja címen. Nem szükséges részletezni, mindenki tudja, hogy ez volt az a mûsor, amely pánikot váltott ki Amerikában, és rádióhallgatók ezrei menekültek fejvesztve a feltételezett idegenek elõl. Hirtelenjében társadalomtudósok százai ugrottak rá a médiára, megvizsgálandó, meddig terjed annak a hatalma. Mert hát bitang egy ereje lehet neki, ha amúgy békés, tohonya polgárokat is képes kirángatni otthonukból. A lelkes szociológusok és szociálpszichológusok belevetették magukat a kutatásba, és hamarosan elõálltak a megnyugtató válasszal: attól, hogy a rádió arra biztat, ugorjunk a kútba, még nem ugrunk bele. A lelkes szociológusok és szociálpszichológusok belevetették magukat a kutatásba, és hamarosan elõálltak a megnyugtató válasszal: attól, hogy a rádió arra biztat, ugorjunk a kútba, még nem ugrunk bele. Akkor ugyanis még abból indultak ki, hogy bármilyen trükkös álvalóságot teremtsen is a média, létezik egy igazi, kézzelfogható valóság, tele hús-vér emberekkel, és ha nagy lesz a bonyodalom a lelkekben, az emberek majd tanácsot kérnek a hangadóiktól. Hangadó – opinion leader – pedig bárki lehetett a környéken, a munkahelyen, gyülekezetben, kocsmában, akirõl azt feltételezték, hogy a többieknél jártasabb a világ bizonyos dolgaiban. (Rejtõ Jenõnél Csodálatos Nalaya is azért lett a Tonga-szigetek uralkodója, mert világjárt ember volt. Fûtõként szolgált egy hajón.) Egy lökött hangjátéktól, persze, megrendülhet a bizonyosságunk, különösen, ha a mûsor dokumentumnak álcázza magát, de nincs nagy baj, mert a közösségben csak lesz valaki, aki eligazít bennünket a különösen elvetemült alienek ügyében. Nem hiszünk a szemünknek Aztán a hatvanas évekre alapvetõen megváltozik a világ. Még nálunk is. A rádió – áldassék a szent tranzisztor! – hordozhatóvá válik, ugyanakkor kezd szép csöndesen a háttérbe szorulni a televízió mögött. Kezdetben azért még inkább hiszünk a fülünknek, mint a szemünknek. A magyar nézõ a meccseket a tévében nézi, a rádióban hallgatja. Egyszerre. A mérkõzéseket a tévében kommentáló Vitray helyett azonban inkább a No 1. szpíkert, Szepesit hallgatják. Az a meccs, amelyrõl õ beszámol, valahogy izgalmasabb, mint az, amely a képernyõn látható. Aztán a tévé észrevétlenül az elsõ helyre lép. Az egycsatornás – hétfõn adásszünet! – honi televíziózás elkezdi szinkronizálni az életünket. Este elnéptelenednek az utcák, és a divatos nájlonfüggönyök mögött kékesen villózik Robin Hood, Tell Vilmos, a Luxemburg grófja („Szívem szevet”) vagy valamelyik mûkorcsolya-világbajnokság. Ebben az idõszakban a televíziónak van valamiféle sajátos kulturális összehangoló szerepe. Ami a televízióban megy, az közbeszéd tárgya lesz, és mindenki ehhez kapcsolódva fejti ki nézeteit, mutatja meg a maga értékrendjét. A csökött nyilvánosság közepette egy percre sem veszítjük józan kritikai érzékünket. A politikai üzenetek simán peregnek le rólunk. Az esténként kötelezõen bebiccentõ „felavatták”, „átadták”, „köszöntötte”, „éljen és virágozzék” tartós elváltozást nem okozva fut át rajtunk. Szemészhez és/vagy fülészhez kellene járnunk, mert nem azt látjuk, amit hallunk, és nem azt halljuk, amit látunk. Elegendõ ugyanis kimenni az utcára, hogy a laposka manipulációk semmivé váljanak. Add az idõdet! A televíziózás általánossá válása, az adásidõ hosszabbodása, a „fél” csatorna beindulása az adásszüneti nap felszámolásával együtt új helyzetet teremt. Egyre többet ülünk a készülék elõtt. És tökéletesen mindegy, mit adnak éppen, a lényeg az, hogy amíg a tévét nézzük, ott vagyunk, és nem másutt. A hírmûsorok, sorozatok, majd szappanoperák észrevétlenül teleírják a filofaxunkat (elnézést, akkor még határidõ-naplónak hívják). Egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy minden esténk foglalt. Hamarosan rárakódik erre a képzõdményre a mûholdvevõvel vagy mikrolavórral fogható csatornák sokasága, és lassan kezdjük magunkat úgy érezni, mint a kocsmáros a Miért éppen Alaszka? címû sorozatban („Minden nap a japán himnuszra ébredünk”). És megéljük a sokcsatornás televíziózás nagy drámáját: egyszerre nem lehet minden csatornát nézni. Kétségbeesetten kapcsolgatunk, nehogy lemaradjunk a történelem megismételhetetlen pillanatairól. Ezek néha be is jönnek. Ezt nevezzük rendszerváltásnak. Fotel-forradalom, amelyet az emberek többsége a tévé elõtt ülve él meg. Egy-másfél éven át a képernyõ valóban a történelem hírvivõje. Aztán az elsõ szabad választás két fordulója között vált a kép és vált a hang. Modern, többpárti demokráciához méltóan a hatalomipar nekilát maga alá gyûrni a médiát. A pártok kétségbeesetten csimpaszkodnak a televízióra. Sejtik, vagy talán már tudják is, hogy elõbb-utóbb médiapárttá alakulnak át, s létezésüket csak a média hitelesítheti. Te csak szórakozz, boldog nép! A közélettõl forrongó honi televíziózás lassacskán lehiggad. A harapós valóságok helyett visszatérnek – szoperák, szórakoztató magazinok, kvízsók és nosztalgiamûsorok formájában – a selymes nem-valóságok. A hatalomipari reklám és propaganda a direkt befolyásolási kísérletek helyett inkább a tematizálást választja. A képernyõre viszszasettenkednek a létezett szocializmus „felavatta”, „meglátogatta”, „átadta” típusú hírei, a politikai marketingesek pedig azt tervezgetik, hogyan lehetne becsempészni a hatalom játékosait egy vetélkedõbe, hétvégi elegyesbe, fõzõ- vagy kívánságmûsorba, hogy a szappanoperákról már ne is beszéljünk. Mi pedig csak mulatunk világos virradatig. Különösen miután elindulnak a hazai kereskedelmi televíziók. Kezdetben még õk is az állami tévé hagyományait követik, aztán egyre merészebben szakadnak el ettõl a nehézkes, komolykodó világtól, hogy igazi bulvártévék legyenek, telis-tele amerikai, majd latin szoperával, talk-, kvíz- majd reality show-val, big brotherrel. A televízió mind több és több idõnkre tart igényt. A valóság helyébe pedig botrányos, hátborzongató és/vagy kacagtató álvalóságok lépnek. A licencmûsorok szinte meg sem melegedhetnek, máris váltja õket a következõ. Zsibbatag sztárvendégek rotálnak az összes csatornán. És ennek megfelelõen virágzik a posztmodern értelmiségi médiakritika. Jönnek az erkölcsvédõk, aztán a tiltakozók, akik a megszólíttatás jogán látják el újabb munícióval a televíziót. És egyre többen kérdik, mit tesz gyermekeinkkel, velünk a tévé. Mit tesz velünk a tévé? Hol van már az az idõ, amikor testhezálló, méretre szabott, hús-vér hangadók segítettek ki bennünket zavarunkból! A televízió most már önmagát magyarázza. Különösebben amúgy nem tartunk tõle. Rábeszélõ gépnek nem vált be. A tévé hatására semmi olyat nem követünk el, amit egyébként sem tennénk. Rászoktató gépnek viszont bevált. Hiszen a valósággal való kapcsolataink nagyrészt a képernyõ által közvetítettek. S bár egyáltalán nem biztos, hogy szeretjük ezt a másodlagos valóságot, valamilyen mértékben mégis elfogadjuk, hogy a világ már csak ilyen. Ingerküszöbünk emelkedik, gyomrunk hullámzása enyhül, fejünket nem kapjuk fel reggeli pornómûsorokra, délutáni vérfürdõkre és ágáló politikusokra. Megszoktuk. A gigászi idõevõ már a közösséget sem szinkronizálja, hiszen figyelmünk több csatorna között oszlik meg, s a Jóbarátok, illetve a Barátok közt nézõi például sohasem érthetik meg egymást. Jelentéktelenné töppedtek a tévében elhangzó szavak: a jelenlét a fontos. De azért tekintsünk bizakodva a jövõbe. A mai televízió igazi össznépi interaktív médium. Bármikor bekerülhetünk játékosként, nézõként, szurkolóként vagy akár az utca embereként is. Kis szerencsével miénk lehet az a bizonyos Andy Warhol féle 15 perc (vagy másodperc) hírnév, amikor kiintegethetünk szeretteinknek, vagy legalábbis felénk fordul a kamera, amikor a tapsrendezõ beint: szûnni nem akaró taps! Réz András Az élet – és ami helyette van, Réz András online 2002. március